Szamár:)
A szamár szó hallatán elcsépelt sztereotípiák csengenek a fülünkbe: a Micimackóból ismert, mindig szomorú Füles, a "megy a juhász a szamáron, földig ér a lába" rigmus, a "ha ló nincs, szamár is jó" közmondás, az ostobaság és a csökönyösség mintaképe, stb. Nincs még egy olyan háziállat, amelynek ilyen rossz társadalmi megítélése, mai modern szóval "piárja" lenne. Pedig ez a kedves, hosszúfülű állat végigkísérte civilizációnkat, sokszor megsegített a nehéz helyzetekben, és mai korunkban ideálisan alkalmas arra, hogy kedvelt hobbiállat legyen.
A mai szamarak őse az afrikai vadszamár, amelynek három alfaja ismert: az atlanti, a núbiai és a szomáliai változat. Háziasítása mintegy 4-6 ezer évvel ezelőtt történhetett, vagyis később, mint a lóé. A szamár a domesztikáció során soha nem töltött be akkora társadalomformáló szerepet, mint az az egyéb nagyállatfajok esetében történt. A lóval - amely meghatározó volt az emberi civilizáció kialakulásában - a szamár nem vetekedhetett sem gyorsaságban, sem erőtermelésben, ezért elsősorban a gyengébb adottságú szegényebb helyeken terjedt el, és főként a forgalmas kereskedelmi útvonalak mentén mint egy-egy vándorkereskedő málhásállata jutott el egyre távolabbi vidékekre.
A kisebb testű szamarak csontozata finom, bőre vékony, szőrzete puha. A fej kicsi, a koponyai rész széles, az orri rész rövid és finom. A fej profilvonala általában egyenes, gyakori az ékfej, ritkán előfordul túlfinomodásra utaló ún. csukafej. A fülek viszonylag kisebbek és mozgékonyak. A nyak rövid és jól izmolt, törzsük kissé keskeny, a faruk pedig gyakran izomszegény. Vérmérsékletűk élénk, igénytelenek és rendkívül szívósak.
A közepes testű szamarak csontozata szilárd, testük erőteljes, jól izmolt. A fej koponyai és arcorri része arányos, a koponya és az orrhát profilvonala egyenes vagy félkos, gyakori az ún. juhfej, a fülek közepes nagyságúak, mozgékonyak. A vérmérsékletük élénk, igénytelenek, jó munkabírók.
A nagytestű egyedek csontozata durvább, esetenként szivacsos, bőrük vastag, fejük nagy, erősen burkolt, gyakori a kosfej, fülük nagy és kevésbé mozgékony. Alkatuk laza, testük gyakran aránytalan, nyakuk izomszegény, sokszor levegősek. Gyakori a rosszabb szaruminőségű, hibás pataalakulás.
színt illetően a leggyakoribbak a különböző árnyalatú fakó (egér) színek, melyen - mint a legfontosabb fajtabélyegek - a hátszíj és a vállkereszt jól kivehetők, továbbá a barna, sötétbarna és fekete, valamint ezek fehér szőrszálakkal tűzött és a kor előrehaladtával fokozatosan világosuló szürke színárnyalatai. A szem körüli világos gyűrű (ókula), a világos orr- és szájrészek (rigószáj) és a világos hasalj (fecskehas) gyakori. A fecskehasú egyedek lábainak belső oldala is legtöbbször világos, de előfordulhat, hogy a testszínnel azonos; fakó szín esetében a lábvégek gyakran feketék. Nem ritka a lábak haránt-csíkozottsága (zebroid). |